Az Utolsó Vonal Társulat a kilencvenes évek elején indult alternatív társaság, azaz inkább úgy tűnik, alternatív társaság volt. Ha jól emlékszem, Veszprémben csupán egyszer, kb. 1995 környékén jártak az Egyetem E-kamarájában a „Piroska – Családi hisztériák” című darabbal. Egy rövid idézet a Piroska tartalomjegyzékéből sejtetni enged valamit abból, milyen szellemiséget képviselt akkoriban az Utolsó Vonal: „takarítás, buja versek, pisis lepedő, ebéd, dilibogyók, lángolt gyulai kolbász, egy bugyi, egy doboz biopon prosztatával; betétkönyv volt-nincs…”

Az előadás igencsak súlyos társadalmi problémákat feszegetett, a közönség meg betegre röhögte magát a nézőtéren. Az Utolsó Vonal – ahogyan azt a színlapon deklarálta – szakítani kívánt a színházi közhelyekkel, elutasította a harsány, hatásos effektusokat, a patetikus, tragikus hangvételt, a „mély filozofálgatást” vagy a „lila művészkedést”. A szöveg felmondását nem tartotta elsődleges szempontnak, inkább a spontaneitást preferálta. Ha ismerjük például Diósi Gábor „civil” stílusát (ha máshonnan nem, az úristen@menny.hu című filmből), megérezhetünk valamit abból a hangulatból, ami a Piroskából áradt. Nekem máig élő élmény ez a mintegy tíz évvel ezelőtti darab.

Az akkori társulatból ma jó néhány arccal másutt találkozhatunk, pl. a Stúdió K-ban vagy a Pintér Béla Társulatban, s mivel itt, a körgyűrűn belül arról nem lehetett hallani, milyen a mai Utolsó Vonal, izgalommal vártam a csütörtöki játékszíni előadást. Nem kellett volna: Felhőfi Kis László Tenesse Williams „Üvegfigurák” című darabját rendezte meg, úgy ahogy az van, se nem átírva, se nem kifordítva, szigorúan naturalista stílusban.

A Játékszín közönsége azonban szereti az ilyesmit – erre jól ráérzett a színház vezetése, amikor ezt az előadást hívta meg. Azt láttuk, amit valószínűleg a darab olvasása közben mindenki maga elé képzel: kispolgári szobabelsőt, anyát nylon otthonkában, és ez a közönség bírja a realista színjátszást.

Az Üvegfigurákban egy háromtagú család, az anya, a lány és a fiú él egy lakásban, de egyikük sem ott szeretne lenni, ahol éppen van. Ezért olyan nyomasztó az egyetlen, szűk tér, melyben a szereplők mozognak. A díszlet központi része egy étkező, mely a lakás közösségi tere. Itt zajlanak azok a beszélgetések, amik három összezárt ember vergődését kísérik.

Az anya uralja ezt az egérlyuknyi területet. Igazi zsarnok-mártír, aki rendesen megkeseríti gyermekei életét. Harmincas éveiben járó fia végül megszökik, különc lánya érintetlen belső világa pedig a dráma végére romokban hever.

Az anya tele van energiával, amit elhagyott feleségként másra nem tud használni, csak arra, hogy már-már rögeszmés buzgósággal fogyatékos lánya kiházasításán ügyködjön. Saját régi hódításainak nosztalgiájában élve azonban teljesen figyelmen kívül hagyja a realitást és azt, hogy gyermekei mit is akarnak valójában.

A színpad egyik szélén egy fotel, másik szélén egy ágy és a lány üvegfigura-gyűjteménye helyezkedik el. Laura, a félénk, fogyatékos lány számára az előadás során ez a két legtávolabbi hely, ahová anyjától menekülni próbál – hiába. Más szférákban kell tehát menekülési útvonalat találnia. Tenessee Williams ezt egy finoman szólva giccses elemmel oldja meg: a lány kicsiny üvegállatkertjében talál szépséget és nyugalmat, s az író egy üvegegyszarvú szimbólumát használja arra, hogy felhívja a figyelmet Laura belső különcségének szépségére. Egyszerű húzás ez, aminek banalitására csak rátesz egy jókora lapáttal az unikornis szarvának letörése, mely jelzi: Jim, a vacsoravendég nemcsak Laura szexuális érintetlenségét töri meg, hanem addig zárt belső világát is szétzúzza.

Az előadás egyszerűen leképezi az írott szöveget, így nem menekül meg a darabban rejlő banalitástól. A rendező mintha nem venné észre a csapdát, szimplán felrakja a színpadra, amit Tenesse Williams megírt, az előadás pedig szépen halad a pszichológiai giccs felé.

A kátyúból a jó pergő párbeszédek, a szöveg jól eltalált ritmusváltásai húzzák ki a drámát és az előadást is. Az olyan romantikusnak hangzó, ám igazi tartalom nélküli mondatok, mint az „Első pillantásra megláttuk egymást.” iróniát csempésznek a darab világába. Ezek miatt bár szánjuk a szereplőket, mégis röhögünk rajtuk. Nem csiklandós nevetés ez, hanem olyan, amiben jelen van az intellektualitás. Az irónia eltávolít a szereplőktől, s így a néző képtelen maradéktalanul beleélni magát az eseményekbe. Emiatt aztán – szerencsére – nem lehet igazán komolyan venni a darabban rejlő, és az amerikai drámákra oly jellemző pszichologizálást.

Ha a Petőfi Színház repertoárján szerepelne ez az előadás, még örülnék is neki, hogy milyen szépen megoldották a dolgot, így azonban kicsit csalódott voltam. Lehet, hogy szempontom igazságtalan, de az Utolsó Vonal név nekem eddig nem egy drámaszöveg jól megcsinált, ám szimpla felmondását jelentette.