A Drága Gizám! valójában egy újraírt színdarab, hiszen Örkény István Macskajáték című kisregényét már maga is színpadra alkalmazta a ’70-es évek elején. A harminc évvel később (2001-ben) bemutatott Berényi Gábor-féle változat stúdiószínpadra készült, inkább igazodik az eredeti kisregényhez, mint az örkényi adaptációhoz. De bármelyik színpadi variációról is legyen szó, megállapíthatjuk, hogy a mű főszerepe igazi jutalomjáték egy Júlia korából már kikopott, nagy volumenű színésznő számára.

A „jutalomjáték” kifejezés megtévesztő lehet azok számára, akik kevésbé merültek el a színház világában: azt sugallja, hogy egy színész csinálhat bármit, a karakter „önmagát játssza”, a siker pedig garantált. Ez koránt sincs így. Egy ilyen szerepbe éppen úgy, vagy még úgyabbul bele lehet bukni, és a sikertelenség még fájdalmasabb lehet annak, akitől éppen ennek ellenkezőjét várnánk el.

Éppen ezért jelentjük ki boldogan, hogy Meszléry Judit úgy üti le a számára feladott magas labdát Orbán Béláné szerepében, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A 64 éves, önfejű, házsártos öregasszony szerepe egyik oldalról nagyon is evidensnek tűnik – a csavar abból fakad, hogy a főszereplő egyszerre testesíti meg ezt az archetípust és a fentebb már emlegetett Júlia-típusú szerelmes csitrit. A darab ugyanis egy szerelmi háromszög körül bonyolódik, melynek résztvevői mindhárman benne vannak már a korban (szépkorúak, ahogy azt nemrégiben a sajtóból megtanulhattuk), így fiatalos lendülettel hajlamosak lennénk legyinteni, hovatovább halk kuncogást elfojtani szerelmi felbuzdulásuk láttán.

Meszléry Judit mindkét oldalról a lehető legtöbbet nyújtja. Láttunk már igazán nagy színésznőket ebben a szerepkörben, és elmondhatjuk, a főszereplőnő kiválóan felnő a feladathoz, nem kell szégyenkeznie, nem veszik el a nagynevű elődök árnyékában. A sikerhez nyilván hozzájárul Palásthy Bea sokoldalú alakítása, aki többféle karakter bőrébe bújva „játszik alᔠa művésznőnek. A darab ugyanis sok tekintetből úgy működik, mint egy monodráma (vagy ha irodalmi példát keresünk, mint egy naplóregény), a Palásthy Bea által életre keltett figurák csak egyfajta keretül szolgálnak Orbánné a külvilággal folyamatosan vitában álló monológjához. Kevésbé hálás, de nem feltétlenül könnyebb szerep jut tehát a másik színésznőnek, aki ez esetben hatalmas alázattal segíti Meszléry kibontakozását.

Az előadás intim légköréhez az is hozzájárulhatott, hogy annak színpadra alkalmazója, Berényi Gábor volt a rendező is egyben: tudta, mit és hogyan akar a színpadon látni, és ez a koncepciózusság végig érezhető volt a darab magas színvonalán. Ugyancsak nagy segítséget nyújtottak É. Kiss Piroska díszletei, amelyek fokozták az egyébként is bensőséges kamaratermi hangulat meghittségét. A végeredmény magáért beszélt: elénk tárult egy ’60-as évekbeli pesti otthon, amelyben még felfedezhetők a polgári miliő hangulatelemei, de érezhető mindennek avíttsága, idejétmúltsága (időtlensége?) is. A ruhákért felelős Torday Hajnal helyzete némiképp egyszerűbb volt, mivel a legtöbb jelmez a szöveg által meghatározott.

A Drága Gizám! a szokottnál hosszabb, csaknem három órás játékszíni előadás, mégis érdemes ezt az időt minden kényelmetlenség ellenére is rászánni. Ezt bizonyítja a teljesen megérdemelt közönségsiker is, mely a bemutató előadást köszöntötte. Az idősebb nézőknek azért ajánlom, mert nem fog elmaradni az ilyenkor szokásos nosztalgiahullám, a fiataloknak pedig azért, hogy kicsit jobban megértsék nagyszüleiket.