Ha azt mondod: érettségi, én azt mondom: elkerülhetetlen. Ha azt mondod: elkerülhetetlen, én azt mondom: érettségi. Számomra szinonimák. Olyan dolog ez, amit egyszer mindenki végigcsinál. Ha mégsem, akkor az az ember ezzel a tapasztalattal szegényebb.

A történet a 11. osztály elején kezdődik. Az első órákon a tanárok az érettségiről beszéltek, nem kell mondanom: teljesen feleslegesen. Bár az információk biztos hasznosak voltak, de mi akkor még túl távolinak és talán „soha-el-nem-jövendőnek” tartottuk az egészet.

Az év során természetesen többször előkerült a téma (Mi lesz így veletek az érettségin?!), mi azonban csukva tartottuk füleinket. Az előbb leírt diákkategóriába persze nem mindenki sorolható be. Voltak, aki mindig szorgalmasan készültek, ők azok, akik ezt tették elsős általános iskolás koruk óta.

Egy gondtalan és rövid nyár után következett a 12. tanév. Ekkor már sejtettük, hogy az érettségi az, ami elkerülhetetlen. Túl sokszor emlegették, és már mindenünk tele volt vele.

Félév tájékán kezdtek sűrűsödni az események. Milyen szinten szeretnénk érettségizni? Hol szeretnénk továbbtanulni? Na elő azzal a vaskos kék könyvvel! A naiv ember, aki látja ezt a terjedelmes művet, azt gondolja, a negyedikesek egyetlen problémája, hogy nem tudnak választani a rengeteg jobbnál-jobb iskola és szak közül. A választásnál azonban figyelembe kellett vennünk az érdeklődési körünket, a képességeinket, a jegyeinket, a pontjainkat, nem utolsó sorban pedig az iskola helyét.

Február 15. pedig hamar eljött, így a jelentkezés után a tanulással teli a várakozás következett.(Már aki tanult…) A második félév is elröpült, kitavaszodott, és megkezdődött a felkészülés. Korábban úgy gondoltam, hogy áprilisban természetesen már intenzíven tanulni fogok, és már a márciusi kezdést fontolgattam. Ebből nem sok minden lett. Az emelt szintű magyar vizsgához szükséges könyveket elolvastam, de csak április utolsó két hetében kezdtem el tanulni. A bemelegítés egy középfokú német nyelvvizsga volt, ami szerencsére sikerült. Mert a nyelvvizsga ma már létszükséglet egy felvételiző középiskolás számára.

A ballagás idegronccsá tett mindenkit. De nem a bánat a felelős ezért, hanem a rengeteg csokor, a tömeg és a hosszú beszédek.

Az ezt követő hét pedig tele vizsgákkal, legalábbis számomra. Hétfőtől péntekig érettségi, de legalább gyorsan lement az első, nagyobbik fele. Az egész éves ijesztgetés nálam hatástalan volt, halálnyugodtan írtam meg a magyart, a matekot, a törit, az angolt, a németet. Elég vegyesen sikerültek.

Már előre tudtuk a vizsga szabályait, amik az utolsó napokban már rutinná váltak. Aztán jött az eredmények egyeztetése (Neked mennyi lett a háromszög területe?) és a kellemes érzés, hogy túl vagyunk rajta.

Bár még közel sincs vége, de máris jobb érzés, hogy kötöttségek nélkül vagyunk. Most néha elegem van ebből az egészből, de tudom, hogy évek múlva inkább örömmel gondolok vissza erre az időszakra. Rossz annak, aki ezt soha nem tapasztalja meg, mert ez egy kis összekötő kapocs az emberek közt.

-lb-