Az idei Oscar-gála környékén nagy közérdeklődést kavart film – amely magyar forgalmazásban a Túl a barátságon címet kapta – meglepő módon mégsem egy meleg western, ahogy azt a bulvársajtó címkéje sugallta. Inkább egy átlagos romantikus történet, ahol a beteljesületlen szerelem két alanya ezúttal két férfi.

Ang Lee eklektikus pályafutásából nekem eddig leginkább a Jégvihar tetszett, mert erősen tabuérzékeny pszichoanalitikus dráma, igazi csemegefalat a szenzibilis néző számára, akit érdekel a szexuális viszonyok, a nemiség és az emberi populáció kollektív hazugságainak társadalmi dramaturgiája. De nézhetőnek tartom a korai tajvani filmjeit is, ahol már csíráiban előfurakodik két későbbi Lee-téma: a keleti tradíció kontra globális világ, és a homoszexualitás problematikája.

A Brokeback mountain lehetne akár mindezek szintézise is, egy érett kamaradarab két ember titkos kapcsolatáról, amolyan Farö-szigeti skandináv dráma Bergman modorában, a svéd mester nyomasztó szürkeségénél kevésbé szárazabban, megbolondítva Lee távol-keleti színeivel. Hogy mégsem lett az, talán annak köszönhető, hogy a tajvani rendező ezúttal megint amerikai filmet akart csinálni, és ez, örömmel jelenthetem, sikerült is neki. Ez az állítás viszont már magában hordozza mindazt, ami nem sikerült: a szűkszavúra vett, mértéktartó melodráma első látásra számomra nem vált katartikus történetté. Ennek részemről az volt a legjobb bizonyítéka, amikor megpróbáltam úgy nézni a filmet, mintha ez a két férfi nem két hímnemű hős, hanem egy férfi és egy nő volna: e ravasz nézőpontból szemlélve a film ugyanis teljes érdektelenségbe fulladt.

A birkapásztorok, akik lóra kapva közösen őrzik a nyájat a kanyonban és belemelegszenek a barátságba, valójában semmiben sem nyújtanak többet egy unalmas romantikus történetnél. A beteljesületlen szerelem évtizedeket átívelő fájdalma ugyan lankatag szomorúságával megragadó néha, és valóban kemény munkát folytat a stáb, hogy a szentimentális elemeket a vászonból kilúgozza, mégis úgy álltam fel a székből, mint akivel semmi sem történt. Mert nekem az kell, hogy egy műalkotás jégcsákány legyen, ami széthasítja a koponyámat. Csakhogy ez az intellektuális baleset mostanában ritkán esik meg velem, évente csak átlagban háromszor szorulok sürgősségi ellátásra.

Viszont néhány nappal később azt vettem észre, hogy a film egyes kockái makacsul kísértenek a fejemben, ragaszkodnak hozzám, a hálátlan közönséghez. Bár először semmiféle hatással nem volt rám, a két főszereplő arca és hangja, meg ezek a kopár helyszíneken megelevenedett, fojtott szenvedélyű jelenetek valamiért mégis beleégtek a retinámba. Napokig kerestem a magyarázatot a furcsa jelenségre, mert nem fogadtam el, hogy egy film, amitől vállrándítással búcsúzom, hetekkel később is belepofátlankodjon az életembe. Már-már gyanakodni kezdtem, hátha megérintett a két kovboj forró csókja, netán én magam is látens homoszexuális vagyok, mikor aztán legnagyobb megnyugvásomra végül rájöttem a titokra.

A rejtély nyitja Lee karakterei, szereplőválasztása és színészvezetése, tehát Heath Ledger és Jake Gyllenhal cizellált játéka. Ez a két gondosan kidolgozott jellem adja azt a többletet, amely a Camel-reklámos tájakba komponált romantikus históriát élettel telíti. És nem is a valahai Donnie Darko lepett meg igazán, róla pontosan tudtam, mire képes, hanem Ledger, aki olyan tökéletesen hozza a bárdolatlan, szemérmes vidéki birkacowboy figuráját, hogy nekem ezután nehéz lesz bármilyen más szerepben őt elképzelnem. Külön tanulmányt érdemelne tájnyelvi beszéde, hanghordozása, amit véleményem szerint ezúttal tényleg lehetetlen szinkronizálni, jobb, ha bele sem kezdenek.

Itt van tehát a szív báránya elásva: két emberi arc működése emeli túl a filmet a szokásos érzelmi lapályon. Ezért olyan hátborzongató újraidézve az a pillanat, amikor Ledger a szekrényében őrizgetett ruhának, a rodeóbajnok Jack egykori öltözetének a halálon túl is újra szerelmet vall. Ez a hang, ez az arc, ez a megkeseredett, szomorú vágy hitelesíti végül az egész középszerű történetet, s emeli átlagon felüli szerelmi tragédiává.