„Veszprémi egyetem, sálálálᅔ

- az Egyetemi Színpad előadásáról -

Lassan négy éve, hogy jobban vagy kevésbé bizonyos dolgok Veszprémhez kötnek. Járok erre-arra, ezzel-azzal, néha, mert kell, néha, mert jó, néha meg muszáj. Azt ugye tudja az ember, hogy van erre felé uccuzene, csimbumszlicirkusz, tánc a farkasokkal, de hogy vón-e teátrum e helyt…? Már pedig van! Ott voltam. Láttam. Mit színház?! Egy egész galaxisnyi színi világ, vagy egy fél. Mindenesetre van benne rendszer és teljesen jó, hogy mozog!

Az Egyetemi Színpad május 8-i előadását szeretném tovább fényezni, amennyire csak lehet, merthogy szerintem valóban megérdemli a dicséretet. Már a címtől megáll az ember szájában a kanál! A fanyarok tündöklése és bukása, avagy a Teátron csillagkép mizantropológiája, ahogy azt Zuma és Kukkoli látták fényév távolságra az asszociáció színhelyétől. Igen. Ez cím! Egy ilyen után már számít dolgokra az ember. És teljesen rendben van, hogy nem kellett csalódni, teljesen jó, hogy nem volt csömör, és azt hiszem, igazán elgondolkodhatnának néhányan, hogy miért is érzem kényelmetlenül magamat, hogy elnézést kell kérnem, mert színházi élményben volt részem!

Hogy kicsoda Zuma, és hogy ki lehet Kukolli…? Akárkik is legyenek, tündéri pofák! Egy zseniális Bánk bán átiratba csöppentettek bennünket, nézőket, és mint írtam, volt mit nézni! Kicsit félve húztam össze magam a darab elején, amikor három MÁV-alkalmazottnak maszkírozott színész tolatott be a terembe. Ruházatuk, bőröndjeik, az ijedtségük sok mindent engedett sejtetni, egyet kivéve, a sikert. Valamit hablatyoltak egy bolygó pusztulásáról, és dolgokról, amiknek meg kellene lenniük, de ki tudja, hogy meg vannak-e? Aztán hopp, előkerült egy jómadár, aki magát Zumának károgta, s amolyan madáchi fordulattal, űbermarionettjei segítségével mintha megpróbálta volna felidézni a katasztrófához vezető előzményeket, s mindazt, ami ebből a gigabummból maradt.

Az emberiség tragédiája Katona Bánk bánja köré épült – már amennyi megmaradt belőle –, mert könnyen lehet, hogy az egymás iránt igaz és kölcsönös szerelemre lobbant Melindában és Ottóban talán legkevésbé ő találná meg valaha megírt hőseit. Kettőjük frigyénél már csak Gertrudis és Bánk love action-je lehetett nagyobb durranás, s az átírók érdemeit növeli, hogy nem is kívánták észrevétlenül hagyni a bennük rejlő lehetetlenségeket sem. Külön dicséri a szerzőket, hogy Bánk alakjába a színész barnára kent fejéből Othellóból is jutott.

Az egyes jeleneteket teljesen jól kiválasztott monológok, szavalatok, zenei betétek, esetleg ezek egyvelegei kötötték össze. Vicces volt részleteket hallgatni a Kontrollból, a Belga zenekar szerelmes dalából, s más, általam nem ismert művekből is, amelyek megszólalásukkal, feltűnésükkel újabb jelentést és értelmezhetőséget adtak mindannak, amit láttunk, hallhattunk. Enyedi Ildikó filmje, Pilinszky költeménye együtt született újjá a többi művel, s az előadás külön erősségének tartom, hogy nem akart feltétlenül, minden áron mindenből paródiát csinálni.

Szórakoztató és változatos volt a színészek tárgyhasználata is. Az elsődleges nemi jelleget hangsúlyozó úszógumi, a homokká nemesedett aszú bor fogyasztása – illetve annak nehézségei – ötletes és látványos elemként jelentek meg. Jó volt látni, hogy olyan emberek foglalkoznak valamivel, akik értenek is a kiválasztott dologhoz. Színház- és irodalomelméleti kérdések szórakoztató és továbbgondolt változataival találkozhattunk, és mindennek valami olyan adagolásával, ami arányt, derűt és ízlést sugallt. Kedves gesztus a szerzők részéről, hogy szinte nincs is vége az előadásnak, s meglévő emlékeinkből felidézik bennünk is, lehet, hogy mégis van mire emlékeznünk, vagy éppen csak jó érzéssel gondolnunk.

Rovat: