Könnyű

Bemutató a Pannon Várszínházban

Teljesen tanácstalanul álltam a Séd mozi előcsarnokában a Pannon Várszínház Imádok férjhez menni című előadása után. Néztem a távozók arcát, és azon gondolkodtam, hol van a különbség köztem és köztük. Én mérhetetlenül szenvedtem ezen az előadáson, ők viszont egyáltalán nem szenvedtek velem. Sőt, jól szórakoztak. Nyílt színi tapsokkal örvendeztek a régi slágereknek, hahotáztak a vicces párbeszédeken, kint meg azt hallottam, hogy egy-egy emlékezetes mondatot ismételgetnek, és ezen újra jót derülnek, kabátjukat véve pedig azt fütyörészik, hogy „engem nem lehet elfelejteni...”

Nem értem, mi ez az őrület, amitől ők igen, én meg nem tudok élvezni egy ilyen darabot.

A dráma Sommerset Maugham vígjátéka, már-már bohózata, mely egyetlen helyzetet jár körül. A régóta halottnak hitt Bill váratlanul visszatér a családi fészekbe, ám asszonykáját időközben lenyúlta a régi barát, Fred. A helyzet a közönség nagy örömére nem tragédiába vagy melodrámába fordul, hanem vígjátékba. Kiderül, hogy egyik férj sem akar mindenáron a gyönyörű, ám kicsit hisztérikus feleség oldalán maradni, így furcsa licit kezdődik: látszólag az asszonyért, ám valójában a szabadulásért megy a harc. Vicces helyzetek sora után a feleség egy harmadik férfi oldalán találja meg a boldogságot, így az össztáncban mindenki elégedetten karol a másikba.

A történettől nem lehet várni egekbeszökő mondanivalót, mert ha nagy igazságokat akarnánk leszűrni a sztoriból, arra jutnánk, hogy minél gyakrabban cserélgetjük a pasikat, annál boldogabbak leszünk. Hát még ők!

A darab kedves limonádé tipikus karakterekkel: egy csacsi nő, két sármőr, egy ereje teljében lévő anyós, a gazdag hódoló, a simlis ügyvéd, néhány közönséges alak és két nagyon lakájos lakáj. A vidámság forrása a karakterekben, a helyzetekben és a félreértésekben rejlik, s a párbeszédek viccességéből következő általános nézőtéri boldogságra, mely „lágy volt, szőke és másfél mázsa”, rakott még egy lapáttal a sok jól ismert Szenes Iván-Nádas Gábor dal. Fess férfiak és szép nők lejtettek a színpadon, mi meg alaposan beparfümözve néztük őket: Victoria (Pap Lívia) gyönyörű fehérneműkbe bújtatott bájait (a jelmezekért Justin Júlia a felelős), Bill (Szeles József) és Fred (Sánta László) igéző mosolyát, a szép ruhákat, a hanyagul bedobott műviszkiket és a kasírozott sültet az asztalon. Már a nézőtérre belépve rögtön (anatómiailag némileg kifogásolható) fedetlen női testeket ábrázoló színfalakat látunk, és a darabban végig erősen jelen van a szexualitás, de az is csak olyan benne, mint az öreg hasonlat szerint a bikini és a statisztika közötti párhuzam: sok mindent megmutat, de lényeget eltakarja.

Az előadás felszínes szórakozás, a valóság szinte teljes negligálása, akár egy operettben – nekem meg ettől tényleg „kicsit szomorkás a hangulatom máma”.

Vándorfi László rendezése keményen ráerősít az operettes hangulatra, csak bennem felmerül a kérdés, hogy minek? Nem tudom, ildomos-e egymáshoz hasonlítgatni két tiszteletreméltó intézményünket, de a tavalyi Petőfi színházas operett, a Fiatalság bolondság, tudott újat mondani ebben a könnyű műfajban is. Önironikus poénjai és abszurditásba hajló túlzásai még engem, a műfajt általában messziről kerülő nézőt is elszórakoztattak, de Rátonyi Róbert szellemi örökségének buzgó követői is megkapták tőle a magukét. Ez az előadás meg itt, a Pannon Várszínházban inkább untatott, mert olyasmit láttam, mintha az Önök kérték dalcsokrát és a Szeszélyes évszakokat házasították volna össze. Szellemi izgalmat, de unalomig ismert eszközei és kiszámítható fordulatai miatt egyéb izgalmat sem okozott.

Az előadás mindenesetre siker. A nézők többsége elégedett volt a Pannon Várszínház produkciójával. Operettország lakói – úgy látszik – szeretnek alapjáratra kapcsolni, és hagyni, hadd csiklandozzák őket.

Rovat: