Kevesen tudják, hogy Bernhard és Jelinek kimagasló irodalmi ámokfutása mellett van még az utóbbi évtizedek osztrák művészetének egy harmadik jeles hőse is, mégpedig Haneke, aki ugyanolyan problémás mozgóképeket rendez, mint amilyen ellentmondásos regényeket írt a fent említett úr és hölgy. Nem véletlen, hogy Jelinek A zongoratanárnőjéből éppen ő készített cannes-i nagydíjas filmet.

Hogy mégsem sokan ismerik, annak persze egyik fő oka megint a hazai filmforgalmazás botrányos állapota. Korai filmjeit csak ínyenc fővárosiak csíphetik el néhanapján egy-egy budapesti art-moziban, a Benny videóját például évek óta hiába keresem, de legalább az újabb munkáit rendszeresen vetítik, ha nem is vidéken.

Mint más európai fesztiválkedvenc, idővel Haneke is elfranciásodott, s Caché, azaz Rejtély című új filmje is már a gallok nyelvén szólal meg. Ahogy más műveiben, itt is a szokásos alapképlettel indul a történet: adva van egy békés világ, egy látszólag problémáktól mentes, kiegyensúlyozott, jómódú EU-família, ahová hirtelen behatol az elrekesztett külvilág démoni oldala. Míg azonban a Funny games – ahol a háromtagú családot két ismeretlen, éteri ördögfióka terrorizálja – értelmezhető volt az öncélú Gonosz pokoli tombolásaként, addig Haneke legújabb filmjeiben egyre allegorikusabb mozzanatokra bukkanok. Már a beteg európai kultúrát megtestesítő A zongoratanárnő is ilyen volt, a Farkasok ideje apokaliptikus univerzuma pedig teljesen felszámolta Haneke középosztálybeli miliőjét.

A Rejtély első pillantásra ismét visszatér a jól ismert kertvárosi hétköznapiságba: médiának alárendelt irodalomtudós férj, gondos konzumfeleség, kamaszodó fiúgyermek indul munkahelyre és iskolába, mígnem azt kell észrevennünk, hogy a nyitó snitt hosszú képsora valójában videoszalag: egy ismeretlen készítette róluk titokban, és a küszöbükön hagyta. Hogy miért? Ez itt a kérdés, de nem képes rájönni sem a feleség, sem a férj. Talán zsarolni akarja őket valaki? Megfélemlíteni? Vagy csak a kölykük egyik osztálytársa szórakozik? Tipikus thriller-nyersanyag, kissé féltem is attól, hátha Haneke bérkrimi rendezésébe fogott, de persze az ismeretlen eredetű szalagok mibenléte egészen más jellegű dimenziókat rejteget.

Ebben az esetben engednem kell a csábításnak, muszáj elárulnom a felvételek titkát, így ha az olvasó magának tartogatná a rejtélyfejtés gyönyörűségét, azon nyomban lapozzon el máshova. Mivel a film maga is többfenekű titokláda, ugyanúgy meg kell fejteniük szereplőinek, mint a nézőnek, a tapintatos hallgatás e rövid beszámoló létjogosultságát veszélyeztetné, muszáj hát vallanom.

Szóval nem derül fény végül arra, hogy ki készítette a kazettákat, mert itt tulajdonképpen nem is fizikai kéz mozgatja a szálakat. Mint azt látni, a mágnesszalag egy kellemetlen rejtvényt kínál a film főhősének, megmutatja neki, hová induljon, mit keressen. Mint oly gyakran a szokványos thrillerekben, itt is a múlt a kulcs, vissza kell mennie egészen gyermekkoráig, amikor egy algériai kisfiút, akit saját szülei örökbe akartak fogadni, ő maga adott az árvaház kezére. Ez tehát a férfi bűne. Csakhogy a már felnőtt, koszos gettóban éldegélő algériai proli és újgenerációs kamaszgyermeke (tán épp a párizsi gyújtogatók egyike!) semmit sem tud a kazettákról, így a francia irodalmár legfeljebb önnön lelkiismeretének mélységeibe pillanthat. Bár nem érzi felelősnek magát, amiért negyven évvel korábban gyermeki féltékenységből beárulta játszópajtását, mégis egész addigi élete összeomlik e látszólag ártalmatlan tett súlya alatt. A sors úgy hozta, hogy a napokban alkalmam volt megnézni Danis Tanovic No mans land című körüldíjazott bosnyák filmjét is, ami a taposóaknán hagyott férfi záróképével, a hazug ENSZ-csapatok cselekvésképtelenségével, a nemzetközi média farkasétvágyával karöltve megerősítette bennem a Rejtély olvasatát.

Haneke problémafelvetése első látásra csupán az, mennyiben vagyunk felelősek az életünk során embertársainkkal szemben elkövetett apróbb-nagyobb bűneinkért, melyek némelyike akár egy teljes élet tönkretételét is okozhatja. De az osztrák rendező nem véletlenül választ éppen egy algériai áldozatot vádló szalagjára: a gyarmatmúlt és a multikulti bevándorlási konfliktus ismerős pontja a francia tudattalan zavarainak, s mindez elmondható Nyugat-Európa bármely fejlett hatalmáról, ahol a biztonságosnak látszó kertvárosi villák lakói virtuális létezésük, karrierjük építgetése és baráti vacsoráik közben nem is veszik észre, hogy a háttérben lármázó televízió valódi háborúkról tudósít. Úgy gondolják, már persze ha gondolnak rá egyáltalán, hogy ők semmiben sem felelősek, így aztán nagyon meglepettnek mutatkoznak, amikor egy ismeretlen kamera „Jaccuse”-módra rámutat csinos lakásukra.

Ez a kamera, a rejtélyes videofelvétel valójában a rendező elkötelezett nézőpontja, aki filmjeivel újra és újra feldúlja a kényelmes EU-háztartásokat, hogy ébresztőt fújjon önhitt európai kultúránknak. Aki talán túl direktnek érzi ezt a magyarázatot, Hanekében keresse a hibát, aki most a Funny games vegytiszta mészárlásával ellentétben ezúttal kissé didaktikusabb. De még így is félelmetesen jó és eszméletlenül izgalmas.