A Kolibri Színház vendégjátékát láthattuk április 26-án szerdán 15 órától a Petőfi Színházban. A Kolibri Színház az utóbbi években a gyerekeknek szánt darabok mellett az ifjúság problémáit érintő előadásokat is felvett repertoárjába, nyilván mert a specifikusan nekik – 12-15 éves korosztálynak – szánt színházi produkciók hiányoznak a mai magyar színházi kínálatból. Szintén ezt a hiányt próbálják betölteni a színházi nevelési társulatok által készített produkciók, és az azokat feldolgozó drámajáték-foglalkozások is.

Tom Lycos és Stefano Nantosu darabja, a „Kövek” két fiú átlagosnak induló délutánját és annak következményeit meséli el. Megpróbálnak betörni egy autóraktárba, hogy alkatrészeket szerezzenek, de megszólal egy riasztó, az erdőn át egy tóhoz menekülnek, ahol kacsáznak, majd nagy köveket gyűjtenek, hogy a raktár ajtaját dobálják vele. Visszafelé egy autópálya felüljáróján nézegetik az autókat, majd elkezdenek köveket rugdosni az elhaladókra. Egy kő halálos balesetet okoz. A tragédia után a kihallgatást és a bírósági tárgyalást tekinthetjük meg.

A gyerekek felelősségének kérdéskörét járja körül a darab, bemutatja eredeti szándékaikat, megtudjuk, hogy nem rosszindulatból vagy erőfitogtatásból, hanem egyszerűen a helyzetből adódóan – náluk vannak a másra szánt óriási kövek – kezdik el a „kövezést”. (Rugdossák és nem is kézzel hajigálják őket, ami azért érzékibb élményt nyújtana, mint egy tárgy egyszerű lepöccintése.) Később, a tárgyalás során, megismerjük gondolataikat tettükről, vagyis a „gyilkos” fiúét inkább, illetve a nyomozó rendőrök álláspontját, miszerint igenis tudniuk kellett a gyerekeknek, hogy balesetet okozhatnak, vagy éppen hogy akár a saját fia is lehetett volna a kődobáló, és vajon róla feltételezné-e, hogy szándékkal öl meg egy embert.

A darab egyik nagy erénye, hogy minden szerepet két színész játszik, Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid. Elsősorban a két fiút, majd fokozatosan elővezetve a két rendőrt is, hogy a vallomás kikényszerítésekor már virtuózan váltogassák szerepeiket – a jelenet feszültségét fokozva ezáltal. Minden hangot ők állítanak elő, a csatorna visszhangját, az elsuhanó autókat, a vízben csobbanó követ, a macskanyávogást, és így tovább. Zenét egyedül az előadás elején és végén hallhatunk, mikor a két srác akusztikus gitáron zúz egy rockszámot, az elején ez örömforrás számukra, a végén pedig az elveszített és soha újra meg nem lelhető ártatlanság jelképévé válik. Ugyanazt az életet már nem élhetik, mint „az” előtt.

Szabadidőruhában, alatta nyakkendőben (a rendőrök megjelenítéséhez) játszanak a színészek, díszletként egy általában fektetett fémlétra és két fém bak funkcionál, ezek különböző elrendezésével szervezi a játékteret a rendező. Láthatatlan kellékektől és a tárgyi világ hangok által történő felidézésétől lesz számunkra is elképzelhető a történet, mert a fiúk profin csinálják végig ezt a nagy koncentrációt és hirtelen váltásokat igénylő előadást.

A darab végén felmentik őket a vád alól, ám végérvényesen felnőtté válnak az átéltek hatására. A „gyilkos” fiú ismét felmegy a felüljáróra, és az öngyilkosságon gondolkodik, ám végül mégsem teszi meg. Meg kell tanulnia együtt élni múltjával, ez jóval nehezebb feladat lesz, mintha egyszerűen kilépne életéből.

Izgalmas, humoros, a célzott korosztály számára elgondolkodtató, továbbgondolható és átélhető előadás született ezen a délutánon. Még több olyan alkalomra lenne szükség, ahol a művészet segítségével valóban őket szólítják meg, hiszen nehéz boldogulni ebben az életkorban és ebben a világban, pláne ha mindig elengedik a kezünket, vagy meg sem fogják…