Nösztönlények

� ívás �

Szóval itt van ez az iwiw. Ez az izé, ahol az ember rég nem látott emberekre lelhet, és rég nem látott emberek lelhetnek ránk. Tökegyszerű. Egy meghívó, némi billentyűzetpüfölés és kész. Bekerülünk a hálóba, a saját ismerőseink szőtte rengetegbe. Osztálytársak, családtagok, haverok – még Alette is, aki nagyon nem itthoni. Vatta cucc!

Tehát kaptam meghívót. Aztán regisztráltam, beléptem és lelkesen kezdtem kötelezni magamat. Először fel, aztán el. Mert nem leltem városomra, ahol élek. Ennyi. Semmi Fűzfő, csak Almádi meg Veszprém. Csak agyalás, hogyaszondja a népek, kiket ismerni vélek, melyikről ismernek rám. Hoppá, ötven-ötven. Akkor először almádi. Legyek.

Aztán bent meg jönnek a jelölések. Mármint emberek, akik megjelölnek, hogy ismernek, nekem meg visszajelölésem van, vagyis kell, hogy én is. Szóval állok én, egy pont a sok közül, és süvít felém öt egyenes, hogy alkossunk szakaszt. Ők is a saját pont-létükből jönnek, csak már millió szakasz részei. Olyan ez az egész, mint valami nagy sejtburjánzás. Mint egy daganat. Ami egyre csak nő.

Beindul a verkli, és hihetetlen dolgok történnek. Én azzal kezdtem, hogy rákerestem olyan nevekre, akikről ötezer éve semmi hírem. Természetesen. Név, város, adatok alapján – talán ő az. Üzenet, jelölés – szakasz lettünk! Aztán így tovább… Persze emilen értesítenek, ha új ismerős van a láthatáron, én meg rohanhatok visszaigazolni. Dagadjon a dagadó!

Aztán jön a kiakadás. Egy hétig nem bírok belépni. Csak néha, véletlenül. Aztán rendszerkarbantartás. Közben HVG cikk, mert már téma a téma. Ez az ívás is csak kicsiben, barátoknak találódott ki. Aztán kinőtte magát, és most nagyban, mindenkinek szól. Tehát először volt Ádám, meg Éva. Csak úgy, szórakozásból. Aztán jött a kisördög. Meg a bűn. Az az édes. Aztán mi lett(ünk) belőle. Mert itt mindenki mindenkit ismer. Vagy azt, aki ismeri azt. Ijesztő. Teremt. És?!

– Ki az a Bender Máté?!
– Ööö, még Pestről ismerem. Tudod, a srác a metrón. A költő… Asszem…

Rovat: