Az átkozottak. Azok az izék, amik általában csak akkor kerülnek szóba, ha nem megfelelőek. Ha ideálisak, akkor nincs mit beszélni róluk. Akkor minden oké, minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyunk elégedve. A baj akkor kezdődik, amikor nem tudunk javítani rajtuk. Vagy azért, mert nem merünk, vagy azért, mert azt hisszük, nem is lehet. Ilyenkor jön a nemarajtunkmúlik-szindróma.

Szóval tuti, hogy mindenkinek vannak olyan dolgai, amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni. Csak úgy vannak egy ideje, és a körülmények, na azok miatt lesznek is még egy darabig. Olyan dolgok, amik talán elbaltázottnak tűnnek, visszafordíthatatlanul elcseszettnek, de valójában nem azok. Azért nem azok, mert akkor, amikor gerjesztettük őket, még baromi klassznak tűntek, vagy legalábbis nem bírtunk ellenállni nekik, mert egyszerűen nem egyezett volna a szívünk akaratával (vagy az agyunk érzéseivel?!). Lehet ez egy szex a tiltottal a tiltott helyen, vagy egy szó a titokból, egy jóakarati dolog, ami baromi nagy hülyeségként ért véget. Aztán nesze, seggünkön a bélyeg: BALEK

Nem tudom, hogy van ez, de vannak olyan dolgok, amiket ki tudja, miért kell annyira negatívan megítélni. Tételezzük fel, hogy Szukás belemegy abba, hogy Kanos elkapja, megcicerélje, és aztán menjenek tovább. Aztán megteszi még egyszer, meg még egyszer, aztán kiderül, hogy a Kanosnak Kutyaóla van, Szukás elviszi a balhét, sohatöbbetezik, aztán Kanos támad, Szukás meg enged. Miért? Mert jólesik neki. Nincs társa, nincs férje, nincs senkije, csak egy hülye Kanosa, aki meg vállalja a maga részét.

Vagy azért ilyen könnyű ezt mondani, mert nem az én saram? Nem engem érint. Ja, mi. De félre a szar szöveggel.

Szóval az a bajom, hogy szeretek. Vagyis ez nem az én bajom, hanem azoké, akik a körülmények. Régen is szerettem, csak mást. Szerettem a farkasomat, aki emberem unokatesója. Egy család, rokonok. És most összeszarom magamat, és sunnyogok. Mert nem emberem szeretett el a farkasomtól, nem azért lett vége, mert elcsábított az a köcsög, meg mert megdugott. Istenem, bárcsak ennyire egyszerű lett volna! De nem…

Arra persze senki nem kíváncsi, hogy milyen szar dolog a farkas szüleinek szemébe nézni, mert nincs merszem elmondani nekik, hogy nem velük volt a baj, és nem is a gyerekükkel, mert tulajdonképpen nincs is semmi baj. Az sem érdekel senkit, hogy az emberem attól ideges, hogy most mi lesz, biztos utálkozás családilag. A büdös francba. Ilyenkor mindig a körülmények, meg a körülmények, meg a mi lett volna, ha…

Pedig, azt hiszem, bitang egyszerű. A körülmények valami körül vannak, szerintem például körülöttem. Azaz, ha én változom, azok is. Ha arrébb megyek, jönnek velem, de ha kiszállok a körből – eltűnnek. Lehet, hogy ebben a körülményezésben a saját körülményességünk a legdurvább. Mert bevállalni, na ahhoz vér kell a pucába. De mi vaaaaan, ha mégsem ő az igaziiii? Hüümmm? Igazi… Ezt a hülyeséget…

Ja, jut eszembe, hogy Húsvét lesz. Locsolás. Boldog Nyuszi. Szegény aranyeső. Szegény sonka. Szegény nyuszik. Színes tojások…