Mindenkinek vannak olyan kapcsolatai az életben – nekünk is –, amit valahol, valamikor nagyon, de nagyon elbaszarintott. Talán már nem is emlékszünk rá, hogy hol, hogyan, miért – de elszúrtuk. Valakit megbántottunk, vagy valaki megbántott. Az egész egy hülyeséggel, egy aprósággal indult, aztán ez lett belőle. Egy nagy kupac semmi. Ami egyébként megszokható dolog – amíg valami nagy változás nem jön az életünkben. Mert akkor mérlegelni kell. Megbocsátani. A Fontosaknak. Na, ez a legszarabb.

Szóval ott állunk a tükör előtt, és valaki visszanéz. Persze, mi vagyunk, vagyis helyesebben mindenki önmaga, tehát én. A szememben mindaz, ami eddig voltam, mindaz, ami egyszer majd még leszek, és persze az is, aki vagyok – most. A gyomrom görcsben, a kezem remeg egy kicsit, mert már napok óta ő jár a fejemben. Hiányzik. Nem egy kan, nem egy barát, nem egy barátnő, de nem is egy ex szerelem. Hanem a Megbántó. Aki a Megbántott is egyben. Az ember, aki fontos – egy egész életen át –, aki mindig hiányzik, ha nincs jelen, de főleg most.

Általában akkor jut eszünkbe, és könnyezzük meg a helyzetet, amikor születésnapja van. A dátum, ami nem felejthető, de amivel nem is tudunk mit kezdeni. Az időpont, ami arra emlékeztet, hogy a világon van, hiszen (jó)pár évvel ezelőtt e napon érkezett. Ezt már csak rontja az állapot, amikor a mi életünk is éppen felfordulóban van. Mert a Fontosak erőt adnak. A Fontosak – fontosak. Ők azok, akikkel nem csupán kapcsolatban álltunk, hanem mi magunk voltunk a kapcsolat. Nem helyzetfüggő volt a közös létezésünk, hanem egyfajta létállapot. Valljuk be: a mai napig az is.

Valamit azonban elcsesztünk. Mocskosul. Azóta sem merünk ezzel szembenézni, mert a végén még hibát találunk magunkban. Még végül kiderül, hogy nem egyemberes a dolog, nem csak kapok volt, hanem adok is. Ettől különösen sajogni fog az a seb, ahol megbántódtunk. Így aztán megmagyarázzuk, hogy a Fontos tulajdonképpen inkább Mellékes. Sőt. Jelentéktelen. Sőt. Ez az egész belső hacacáré is az, most már az egész tök mindegy. Neki is az, mert nem keres minket. Nem hív. Ha mégis, akkor egy évben egyszer. Kötelességből. Mert mondjuk, kell. Kellene. Nekünk. Mert Fontos.

Annyi mindent elmondanánk neki. Arról, hogy most hogyan vagyunk, és most mi van, és mik a terveink, és szerinte az úgy jó-e, és egyébként is. Fontos lenne a véleménye, a velemivan, meg az őhogytovább – de nem teszünk semmit. Mert Megbántott.

Bolondos egy hónap ez. Tele van bolondokkal. Agyramegy a tavasz, a kis ravasz. Mert kell a megújulás. Tanyára kell menni bozótot vágni, hogy kihajthasson, aminek kell. Tisztázás, tisztulás van. De kihajtani csak gyökérből, magból, csírából, rügyből, előzményből lehet. Azt hiszem, meg kell tanulni a megbocsátást. Nem kell beszarni. Aszondják, mindenki hibázhat. Abba meg én is beletartozom. Te is. Mi is, ők is.

Ott állnak egymással szemben. Beszélnek valamiről, küzdenek – állítólag értünk. Minden csatornán ez megy. Még három nap. Meg a sztárok.