Zörög és csörög. Sípol, zenél, rezeg, zizeg, vinnyog – mert reggel van, és fel kell kelni. Igaz, az előbb még este volt, és azóta éppen csak bólintottunk egy kicsikét – vagy talán nem is. Tényleg, ez az izé meghülyült, vagy valaki hív. VALAKI HÍV? KI AZ, KI AZ KI AZ? Szundi, Leállít. Már megint. De kurva hangos! A francba. Leállít. Na. Még a Nap sem süt. Aludj el szépen kisbalázs.

Nem is értem Az egészet, de tényleg. Lehet, hogy nekem van pechem, és mindig olyan farkasokkal hoz össze az élet, akik éjszakai állatok, de mindegy. Tehát. Este van, én már alig élek. Túl a Meló 1, 2, 3 rieliti són, csak nézek ki a fejemből, és nem értem, mi van. Ez az a kellemes állapot, amikor csak bambul az ember, hallja, amit mondanak neki, de olyan kellemes semmilyen létállapotban van. Ilyenkor minden mindegy, csak rutinból csináljuk, amit még kell, és megszokásból nem megyünk neki semminek. Csak embernek szeretnénk nekiugrani, de az nem megy. Mert belül tomboló, felajzott szukák vagyunk, de egy bárgyú mosolyon kívül ennek más fizikai tünete nincsen – ami mellesleg eléggé félreérthető.

Gondolatban már úh meg áh és ííííííí – de olyan súlya van az anyagi létezésünknek, hogy a szánkat sincs erőnk mozdítani, mikor jön a kérdés: van valami baj?

Belül persze válaszolunk: Van-e?! Mikor itt pörögsz, meg magyarázol, meg poénkodsz, mikor én majd’ megdöglök, te tetű! Mi a faszt csináltál te egész nap? Ne nézz ilyen birka szemekkel, inkább találd ki, mire gondolok, és válaszoljál, jó? A fene egye meg, olyan ideges vagyok, mint állat, nem igaz, hogy nem értesz meg.

Hulla vagyok – nyögjük ki nagy nehezen.

Erre jön a sajnálkozás, meg a bucizzálle, alugyegynagyot, pihizzél – amitől már aztán sík idegek leszünk. Nem akarunk, semmi mást, csak azt, hogy ember feküdjön oda mellénk, érezhessük a közelségét, a biztonságot, a nyugalmat, azt, hogy valaki őrzi az álmunk. Mint gyerekkorunkban, csak most mesélni sem kell. De ember nem álmos. Nem tud még lefeküdni. Hálelúja. Klassz. Akkor meg mi a francnak van itt? Menjen a dolgára, megleszünk nélküle. Így csak idegesít. Persze beszólunk, sértünk, vagy sértődünk – ő meg megy. Mi is. Aludni.

Zörög és csörög. Sípol, zenél, rezeg, zizeg, vinnyog – mert reggel van, és fel kell kelni. Aztán a másik is zörög és csörög, sípol, zenél, rezeg, zizeg, vinnyog. Az előbb még este volt, és ember sehol, és azóta éppen csak bólintottunk egy kicsikét. Tényleg, ez mikor jött vissza? Legalábbis két telefon ébreszt, ha jól hallom. Leállít. Már megint. Az övé is milyen kurva hangos! A francba. Leállíthatná. Bezzeg ilyenkor alszik. Na. Még a Nap sem süt. Kelj fel szépen kisbalázs!

Négykor azt mondta, csak lebucizik egy kicsit. Lehet, hogy felébresztem. Mert este tíz van, és most biztosan nem alszik majd hajnalig. Így jártam. Cica mica, hajh…