Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy odament egy kerekes székeshez, és felszólította, hogy: „Te, figyelj, keringőzzél, rokizz, szambázz, kánkánozz, járjál ír néptáncot!” - biztosan pofán köpöm. De legalábbis azt hiszem, hogy részeg, vagy viccel. Pedig ők, a Gördülő Tánccsoport tagjai nem viccelnek. Táncolnak, lebegnek, pörögnek, repülnek – pedig csak ülnek.

Először bőgtem. Aztán nevettem. Majd rájöttem, mennyire idiótán viselkedek, ők pedig mennyire természetesek. Ők ültek a kerekes székben, és én voltam zavarban. Hiszen nekem vannak lábaim, amikkel a magasba szökkenhetek, amik jobbra-balra dobálnak. Persze nekik is voltak, csak éppen nélkülözniük kellett. Sajnáltam őket. Aztán magamat. Mert olyat láttam az arcukon, amit én szerintem még nem éltem át. Ahogy egymásra nézett az egyik páros táncnál a férfi és a nő, ahogy átnyúltak a másikhoz a laza, szerencsétlen ölelésért, az több volt, mint akarat. Az belülről fakadó elkötelezettség volt a másik iránt, a tánc iránt.

A már 1999 óta működő társulat Sárai Rita vezetésével komoly hírnévre tett szert. Nekünk három éves fennállásuk legjobb számait mutatták be. A legmeghatóbb az egyik elhunyt csoporttársuk emlékére készült tánc volt. Nem tudom, láttak-e már kerekes székes embert az ég felé nyúlni. Aki nem tudja a lábával megnyújtani a mozdulatot, de a szívével messzebbre ér, mint mi. Ez látszik az arcán… A legélvezetesebb pedig a kánkán volt, amikor is hangos kurjongatásokkal jelezték, hogy a mozgás, a tánc annyira ősi, és természetes dolog, hogy nem ismer testi korlátokat. (Még a gondolat is tud forogni valami körül, nem?)

Egy biztos, ezek az emberek nem testi fogyatékosok, sokkal inkább érzelmi többletesek. Olyat tudnak, amiről „ép (?)” társaik hajlamosak elfeledkezni. Tudnak örülni mindennek, ami nekünk már apróságnak tűnik, nekik pedig maga az élet. Úgyhogy ne higgyék, hogy többet érünk náluk! Testileg esetleg. De lélekben?

szedira