Vannak dolgok, amiket tényleg látni kell. Ezek közé tartozik a Közép-Európa Táncszínház Mandarinja. Úgy érzem, nem csupán a tánc miatt kell megnézni e darabot. Mint tudjuk, a zene hiányzott az előadásról. Ám a rendező és a szereplők nem adták fel. Csendre ítéltettek? Akkor némán csinálják tovább…

Először annak a bizonyos V. úrnak üzennék, aki Bartók-örökösök nevében zagyvált össze-vissza, egészen addig, míg a zenével együtt eltűntette a „csodálatos” jelzőt a Mandarin elől. Mégpedig azért, mert: „Ezt a koreográfiát mi durva, előzetes hozzájárulás nélküli megváltoztatásnak tekintjük, így semmilyen további bemutatáshoz nem járulunk hozzá.” Na, bumm. Aztán? Akkor nem lesz zene. Ahogy Horváth Csaba mondaná: „Én egyszerűen másképpen gondolkodom a Mandarinról, mint mások. De nem bolygattam az időrendiséget, a szereplők nemét vagy számát.”(NÉPSZAVA, 2001. május 23.) Azt hiszem Bartók is másképp gondolkodott, mint mások, csak éppen a zenéről. Szerencse, hogy őt nem perelte be senki, mondjuk Erdélyben. Például azért, mert „Béééla, ez a népdal már nem arról szól, mert lekottáztad, és a hallgató nem látja hozzá az arcomat! Ez így nem méltó a székely szellemiséghez! Pedig én énekelem eredetileg! Itt, román földön!”

Az a jó, hogy a zseniknek megvan mindenük ahhoz, hogy kitartsanak. Hihetetlenül kreatívak, széles a látókörük, éppen ezért képesek az elvonatkoztatásra. A Közép-Európa Táncszínház tagjai igazi művész zsenik. Ladányi Andrea néma nőiessége, „Lánysága” mindent elmondott a női nemről. Pedig „csak” táncolt. Megdöbbentő volt az az erő, amit átadott a közönségnek, mégpedig olyan fegyelmezett őszinteséggel, amitől kirázott a hideg. A csavargók zene nélkül is olyan összhangban voltak, ami már ritmust teremt, és le merem fogadni, hogy legbelül, mindenkiben szólt a dal. A Mandarin pedig csodálatos volt. Egyszerűen csodálatos, és kész.

A közönség egy része mégis kivonult, a koreográfus Horváth Csaba szerinti kulcsjelentnél. Én már akkor más voltam, mint előtte, és most már tudom, hogy ez a rész nem csak a Lányt változtatja meg. Igen, ez az a rész, amikor a csecsemőket behozzák azokban a ketrecszerű járókában. Az egyikőjük kegyetlenül sírt, a szívem összeszorult. Olyan volt, mint bármelyikünk. Minket is ketrecbe zár a társadalom, és mi is Anyánkért sírunk. Gyermek lelkünk, meztelen valónk magányos a sivatagban.

Akik kifutottak, most megtehették. Egy előadásról akkor mennek el, amikor akarnak. De mi van az élettel? Onnan hová lehet kifutni? Ennyire gyávák nem lehetünk! Az igazság, a való világ egyre durvább lesz. Nem hallod a zenét? Ne add fel! Tedd, amit tenned kell. Teremts magadnak ütemet, ritmust, ami szerint élsz! A sorsod úgyis a beteljesülés. Ne rohanj el, mielőtt elérnéd! Nem éri meg…

szedira