Vajon hova fut a hajó? Mely vizek, áramlatok és szelek határozzák meg haladásának irányát? Milyen zátonyok, félelmetes tengeri szörnyek lesnek rá útja közben? A kikötőt, a dokkot ismerjük, látjuk az egyszemélyes legényzetet, a frissen gyalult deszkákból ácsolt hajótestet, a tiszta, fehér vitorlákat. Vajon hova fut a hajó?

Kopár tér, a díszletek a raktárban maradtak, a sivár színpad a kellékek mögötti valójával tárul szemünk elé, a kopott fekete falakon futó csövek és lepusztult radiátorok nem alkothatnak művi teret, az élet, a valóság vetíti felénk arcát. Fehér Ferenc nem fikciós forgatókönyvből dolgozik, darabja önéletrajzi ihletésű. A sötét háttérből csak a vödörnyi fehér homokba állított drótból készült hajóváz emelkedik ki, ezáltal is hangsúlyozva erős szimbolikus jelentését.

A hosszas ajtó előtti (mögötti) várakozás után a rituális vetkezés és a „kétlábra-emelkedés” fázisai következnek. Az öntörvényű, belülről fakadó mozdulatok a fájdalmas „születés” után az elszakadás köldökzsinór-kereső tapogatózásáig jutnak. Később Fehér megcsillogtathatja virtuozitását a break, hiphop elemekkel tűzdelt útkeresésében.

Táncosunk mozgása autentikus, mélyről feltörő, nem kapcsolódik a klasszikus hagyományokhoz, egyedi táncnyelv. Éppen a nyersességében, tisztaságában van a bája. A mozdulatok gyorsak, néha karcosan kemények, de a művész ura testének, a felépített egység megbonthatatlan. Pillanatokra sem látható bizonytalanság a monotáncdrámában, majd egy órán keresztül képes fizikálisan is helytállni.

A homokba állított hajó a mű végéig csupán önkényes díszletnek tűnhet, de a zárótételben központi szereplővé válik. Fehér Ferenc vágyakozó és egyben kutató tekintete rajta nyugszik meg, s az indulás előtt mintha erőt is merítene belőle. A színpad elhagyása előtt egy erős, bizalommal telt embert láthatunk, aki egy láthatlan ajtón átszűrődő pár centis fénysugárban állva tekint ki a messzeségbe. Vajon mit láthat ott? Reményteljes jövőt, a megismerés lehetőségét? A kiteljesedés reménysugarát?

„Ím bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül, utam kaput az ég izzó falába fúrt, s zsákmányul téptem onnan, finom poéta étkül ízes nap-cafatot s nyálas, nyúlós azúrt.” Arthur Rimbaud: A részeg hajó

sax