A lélek sötét és csillogó útjai (kútjai) örök kétséget ébresztenek mindazokban, akik próbát tesznek a bennünk rejlő ismeretlen feltárására. Ugyanily remegést szülhet a körülöttünk homályló világban való tájékozódás. Minden mindentől függ. Minden tőlünk függ.

A Még 1 Mozdulatszínház Változatok című előadása elsőre nem tűnik különösebben bonyolult szerkezetűnek. Az öt fiatal táncos – mozdulatművész – jelenetek során szembesít önmagunk életével, az individuum megnyilatkozásával, a különböző társas kapcsolatok mibenlétével, a divat, a tömeg hatásával, az őrület kicsírázásával. Mindezt – főleg a darab elején – enyhén humoros allűrökkel teszik, melyre oly vevő a gyakran önmagát hallatni kívánó sznob közönség.

A darab egyértelmű üzeneteket közvetít, vegyesen az orkesztika (mozdulatrendszer), a klasszikus és kortárs hagyományok, valamint az előadáshoz szervesen kapcsolódó zeneiség segítségével. „Nárciszok és Echok”, olvashatjuk a darab alcímében. Önmagunkba merengés és visszatükrözés. A személyiség hatalma az önmagunk megosztására irányuló vágy fölött. A magunkért űzött, hajszolt kopár szexualitás, a vakon-némán-süketen világba beleélő sodródó alakok, a kiteljesedhetetlen szerelem, a vad és megunt játékká silányult barátság (szerelem?) képei váltják egymást a színpadon. A szereplők mozognak, de egymás mellett mozognak, valami áthághatatlan burok simul akkor is rájuk, amikor mélyen egymás aurájába lépnek.

Mindezt tökéletesen uralt mozgáskultúrával teszik a táncosok. A mozdulatok mit sem érnének azonban zene, illetve a zene hiánya nélkül. A klasszikus keringő, a disco, a romantikus zongorafutamok egymásutánisága nem tűnik eklektikusnak, teljes egységben vannak az előadással.

Az utolsó változat előtt megtörténik a felmutatás, a színpadon körbe forgatott tükörben a nézőtéren ülők is szerves részei lesznek az előadásnak. Azaz magunkat láttuk eddig is a színpadon? Talán addig nem tudtuk? Talán egy kicsit túl direkt az aktus? Lehet, de beleillik a koncepcióba. A darab legvégén a sötétben keringés, keresés, kutatás után kihunynak a kis táncoló fénypontok. A színpadra sötétség borul. Bennem pedig a tehetetlenség és megválaszolhatatlanság érzése. De a zene konszonáns, telten rezgő akkordjai a harmóniát sugallják. A kényszeredett harmóniát?

sax