Nyitott szemmel álmodtam: csodaszép voltam, és testem nem szabott korlátot vágyaimnak, szerelmes voltam és még nálam is jobban szerettek. Ezt éreztem Ladányi Andrea és csapata a L.A. Dance Company szerda esti táncjátéka után. Uni, a darab címe, finnül álmot jelent - álmot láttunk mi is, de nemcsak a sajátunkét, hanem másokéba is bepillanthattunk…

A színpad üres, hátulról jövő hideg fények, monoton, lüktető, mégis a fülnek nem kellemetlen zene, füst-fátyollal átitatott levegő. Az álomba merülés teljes eszköztára. Vár, szinte csalogat engem, a nézőt.

Fiúk, majd lányok a színpadon, ruházatuk egységes, a legújabb divat-szerinti. Meglepő és megnyerő mozdulatokkal mozognak az álmok világában, örülnek, szinte ficánkolnak, és vágyakoznak. Majd egymásra találnak, összefonódnak, egymásra tekerednek, s ahogy jöttek, úgy el is tűnnek. Mint az álomképek, merészek, szépek és hirtelen tovatűnnek.

Ha merészet gondolok akár azt is írhatnám, oly gyorsan zajlott le egy-egy románc, ahogy az a mai életünkben és világunkban is történik. De tudjuk, csak álomról van szó, ahol egy másodperc alatt egész estés filmek pörögnek le a szemhéjunk mögött.

Egy pár mégis megragad, az ő álmuk hosszabb, érzékibb, és teljesebb. Kapcsolatuk már túl van az erotika kezdetleges, nagyon is egyértelmű kifejezésein, összetartozásuk a legmélyebb hitről és bizalomról, szoros összefonódásról, egymásba kapaszkodásról szól. S így van ez, akár a lány álmodja, akár a fiú ugyanezt.

A táncosok mozdulatai oly kifinomultak, ők maguk oly szépek, hogy levegőt venni sincs erőm, megmoccani sem merek a székemen, nehogy, mint szappanbuborék szertefoszoljon ez az álom.

Ám lehet, hogy mindez csak a saját álmom volt, saját vágyaimmal, melyek különböző párok ölelésében vetült ki elém a színpadra. Gondolom ezt, mert a tánc nyelvét tökéletesen értő kritikus a következőket írja az Uni-ról:

"Az Álom egyfajta módosult tudatállapotot tükröz. Azt a pillanatot, amikor az ember felettes énje, józan esze, mindaz, amivel – úgymond – a racionalitásba kapaszkodik, kikapcsol. És furcsa módon az előadás ezt a hangulatokkal sodródó, nyitott és befogadó tudatállapotot szelíden kikényszeríti a nézőkből is. Ez az álom öntudatlansága, a szerelem öntudatlansága vagy a nézés, a befogadás öntudatlansága: az önreflexiómentes állapot ritka pillanata. Hagyni kell, engedni, hogy áradjanak befelé a képek: az alvajáróként lépdelő alakok, a magányosan semmibe rohanó, körbe-körbe cikázó figurák, nők, ahogy szenvedélyesen szerelmükre vetődnek, férfiak, ahogy nyakukban a női testekkel pörögnek."

"Férfiak, növényként rájuk fonódó nőkkel; öröknek tűnő pillanatokra egymásba simuló párok. Lassan kirajzolódó végtelen köröket írnak a testek, nincs kezdet és vég, csak ismétlődés, körforgás. Révedt bolyongás úttalan utakon. Mozdulatokkal írt végtelen dallam. Szerelmestánc.

Ki kell kapcsolni a tudatot. Be kell engedni a képeket. Kell, mert nem megy másképp: csupán intellektuális úton képtelenség boldogulni ezzel a darabbal. Lehet persze konstatálni, hogy Uotinen (a világhírű finn koreográfus) ezúttal nem színházat, hanem valóban táncot csinál, hogy lemondott az évtizedeken át rá jellemzõ burjánzó látványvilágról, s egyre bõvülõ mozdulatkincsre épít…" (Tóth Ágnes Veronika)

Hát én kikapcsoltam, és hagytam, hogy hasson mindaz, amit nyitott szemmel látok, s ettől különös érzés lett úrrá rajtam. Mondhatnám, nyitott szemmel álmodtam. Megnyugodtam, szívem repesett, mint egy valóságosnak tűnő, varázslatos álom utáni ébredés pillanatában. Így éreztem magam már a tapsviharban.

* * *

A Carmen-t nem láttuk, de az álmodás pillanatában már nem is hiányzott. Helyette a L.A. Dance Company fesztivál-meglepetésként készítette el az Uni modern, információs és fogyasztási társadalmunkra leképezett formáját "uni.hu@" címmel. Elhagyhatták volna, lebegő álmainkat rántották a földre le. Vagy tán ezért is hozták, hogy földig érő két lábon hagyjuk el a színházat…

L. A. Dance Company: Álom (Uni)
Koreográfus: Jorma Uotinen
Zene: Kimmo Pohjonen
Világítás: Mikki Kunttu
Táncolták: Ladányi Andrea, Fejes Kitty, Kovács Martina, Bajári Levente, Sádli Péter, Hornyák István, Pintér Balázs.

Rosenkrantz Sára (rosen@index.hu)