A Veszprém megyei színjátszók a kilencvenes évek elején a nyári táborokban nyerhettek beavatást a táncszínház világába. Uray Péter koreográfus-rendezővel és együttesével végzett közös munka során meghatározó szemlélettel gazdagodtak a fiatalok. A Panboro előadások mindig eseményt jelentettek a veszprémi színjátszók életében. Ez alaklommal sajnos kevesen gyűltek össze a régiek közül, igaz a nézőtéren is csak mintegy ötven nézőnek jutott hely.

Váróterem. Magányos férfiak és nők világa bőröndbe zárva. Az előadás során a valódi bőröndök közül kevés nyílik ki, mint ahogy „valós” esemény is kevés jelenik meg. A nyitóképben tizenkét ember várakozik (kezdetben a zsűrire). Aztán a tömeg felbolydul, de már nem indul több vonat. Besötétedik és életre kel egy sokszínű világ.

A sokszínűséget nem a díszlet vagy a jelmezek hordozzák. A díszlet – vagy inkább térelosztó elemek – és a szereplők is csak kevés fényt kapnak. Ettől a mozdulatok sejtelmessé, álomszerűvé válnak. A homályból történetek tűnnek elő; az érzelmek kocsmai tivornyában, vitustáncban, karneváli jelentekben csúcsosodnak ki. Az együttes a cigány, magyar, latin táncok, a kontakt tánc, a pantomim és a drámajáték eszközeit használja.

Ahogy az álmok is képzeletünk mélyén születnek, ezen mozdulatok eredője is valahol a zsigerekben van: a szenvedélyé csakúgy mint az indulatoké. A szenvedély nyomában ott kísért a halál, és áldozatot követel. A gúzsba kötött angyal riadtan verdeső szárnyának rebbenését elnyomja az éji madarak, boszorkányok vijjogása. Mindezt a legfinomabb kézmozdulatokkal jelzi a táncos. A hangok világot alkotnak, teret teremtenek – kopár sziklaszirt kegyetlen éji világát. A homály ellenére is megragadó a táncosok tekintete. Hol mozdulatok helyett beszél, hol ez a táncoló páros közötti egyetlen, szoros kapocs.

Bizonyos jeleneteket nézve felmerül a nézőben a kérdés: hol húzódik a határ szenvedély és agresszió között. A férfiúi vadságot több ízben ellenpontozza a lányok finom vagy a heves érzelmeket elrejtő tánca. Így felel egymásnak a magyar tánc és a flamenco ritmusa.

A mozdulatokkal együtt a zenék is egymásba játszanak, egymásból következnek: Balogh Kálmán, Iva Bittova, a Dresch kvartett és Bratsch dallamai vagy az együttes „hangszerei” – a zenét, a ritmust gyakran a kopogó cipők, taps, testrészek, tárgyak csapkodása, kiáltások adják. A kavalkád végül maszkot ölt meztelen arcára, és a homályba vész, mielőtt megvirrad. Arctalan tömeg várja a vonatot.

kájé (julienne_k@freemail.hu)