A reménytelenség, a fásultság, a szerelmet felőrlő mindennapos viták és végül az egymásra találás a témája a Bolero című előadásnak, amit a Pannon Várszínház és a Nemzeti Táncszínház előadásában láthattunk.

Adott egy férfi és egy nő, egy valaha boldog pár, kiknek életét behálózza az örökös csatázás, amit egymással vívnak nap mint nap. Ennek a csatának nincs nyertese, csak vesztesek vannak, ők, mind a ketten. Az eredmény az unottság, a dac, a kiábrándulás. Szívük mélyén még szeretik egymást, de képtelenek a közös életre, egy közös otthonban. Ekkor lép be közéjük a vágy, ifjabb kori önmaguk képében, ami ráébreszti őket, van értelme az együttélésnek, a közös jövő tervezgetésének.

A darabot négyen táncolják, a pár és az őket elcsábító önmaguk. Eleinte nem győzedelmeskedik felettük a vágy, tiltakoznak ellene, csak pillanatokra adják át magukat az önfeledt boldogságnak, de a dac és büszkeség felülkerekedik ezen az érzésen, visszasüppednek társas magányukba. Agresszív és lágy mozdulatok váltogatják egymást táncukban. A vágy tehetetlennek bizonyul, de nem adja fel. Addig harcol, ha kell erőszakkal, tapssal éri el, hogy a pár végre egymásra figyeljen, míg végül megadják magukat.

Mindehhez pedig az aláfestő zenét Ravel Bolero-ja mellett Grencsó István és a Quimby együttes számai szolgáltatják. Ahogy fokozódik a zene intenzitása, úgy engedi el magát ez a két ember, behódolva a csábításnak, a lágy mozdulatoknak, melyek körülfonják testüket, míg végül mind a négyen együtt, teljes összhangban mozognak. A zene tetőpontján pedig végképp eluralkodik rajtuk a szerelem, a vágy mámora, sikeres volt a csábítás. Ebben az utolsó harcban nyertek, mind a ketten.

kaba