A bemutató napján vezércikk jelent meg a megyei napilapban, melynek szerzője lelkiismeretesen s jelentőségteljesen fejtegette, milyen ízlés-és mentalitásbeli, esetleg erkölcsi következményekkel jár(hat) a tény: a város egy köztiszteletben álló szereplője fedetlen keblekkel jelenik meg a színpadon. Adalékként- azt hiszem- éppen elegendő volt felvázolnom ezt a szociológiai hátteret, hogy lássuk, milyen társadalmi közegben született meg az előadás, s milyen kortársi, aktualizáló üzenetet hordozhat egy jobbára vígjátékot, bohózatot preferáló befogadói viszonylatban.

Gondolom, többek idegenkedtek a darab témájától is, hiszen megtalálható benne minden, amitől a prüdéria viszolyog: vérfertőzés, gyilkosság, szeretkezés, halál. Mint ismeretes, a derék király ereje teljében bepillant elfátyolozott múltjába, s az ott tapasztalt rémségek hatására megvakítja magát, majd hosszú vándorlás után békére lel Athén hűs lombjai alatt (talán e happy end osztatlan sikert aratott, eltekintve azon értelmezési lehetőségtől, miszerint Oidipusz nem más, mint Veszprém polgármestere, Dióssy László, így választások előtt sosem lehet tudni)

Az előadás elemeit, így a színészi játékot is, alapjaiban befolyásolja, hogy egy szertartást, egy rítust látunk, így a felmutatás, reprezentálás, keretezés gesztusai uralják a színpadot. Ruszt József rendező keresztény, görög és ősi rituális elemekből gyúrta egységessé a színpadi eseményeket, melyben alapvetően test és lélek, végzet és szabadság ellentéte jelenik meg. Ez formailag abban a geometriai feszességben, abban a túlfeszítettségben érhető tetten (különösen az első felvonásban), amely a szövegnek is sajátja. Az imént említett oppozíció a színészi játékban éppúgy tapasztalható volt (a játékmód ill. a gesztusok közötti szakadék), mint a térben, a díszletelemekben. A színpadkép hármas tagolása, mely egyaránt emlékeztet a keresztény mitológia szentháromság-fogalmára, illetve magára a Golgotára, ugyanakkor egy porondra, kifutóra is, s ez visszacsatolható az elidegenítettségre, a kifelé irányítottságra, a teátrális megnyilvánulásokra (leghangsúlyosabban a reflektorok használata: az előadás bizonyos pontjain fekete ruhás alakok világítják meg a beszélő szereplőt).

Oidipuszt Gállfi László testesítette meg, hangsúlyozva benne egyaránt az erőt, a vészjósló bajsejtelmet, valami szorongó érzésből táplálkozó gőgöt s végén a feloldozó bölcsességet. Iokaszté és Antigoné szerepében Kolti Helga lépett színre, aki néhol patetikusan szavalt, de képes volt fenséget, méltóságot kölcsönözni az alaknak.

Egy körülírt zuhanást látunk (egyes zenei betétek), mely egy szenvedéstörténet, a lélek bűntől s a testtől való megszabadulása, megtisztulása a halálban (az a bizonyos meztelenség!) „Siratni kár, mi végzet” - szól Szophoklész, s ez komoly arculcsapás individualista korunknak, hol az önmegvalósítást tartjuk elsődlegesnek. Az előadás hangsúlyos motívuma a világosság: erre utal a háttérben lévő vászonra vetített vöröslő napkorong (mely Oidipusz halálakor is ott van, közben hull az eső), a fáklyák s a már említett reflektorok használata (bár ez utóbbi visszatérő eszköze a rendezőnek). Az első rész mozgalmassága, vibrálása a folytatásban statikussá válik, klasszicista merevségű állóképekben komponál Ruszt, így is előkészítve a harmonikus véget, a megváltást jelentő feloldozást, melyet csak valós énünk elérésével, önmagunk hazugságok s önáltatások nélküli szembenézésével érhetünk el (az már más kérdés, hogy a halálban).

A színház ezúttal nem fukarkodott a nézői igények kielégítésével, megkapta mindenki a magáét nemre, korra, felekezetre való tekintettel. Ugyanakkor magabiztos önbizalmunk pellengérre lett állítva, s arcunkra fagy az idegenség érzete. Látszat és lét egybefolyik, a végzet uralja a testet, de a lélek még léket fúrhat a szabadság felé. Helyi színházi viszonyokat tekintve parádés szereposztás, legendás rendező, klasszikus görög dráma (pedagógusok heves lelkendezése), mégis - úgy érzem - a provincializmus s a lokálpatrióták vegyes érzelmei valamelyest sekélyesítik az előadást. Ezen felül a sok külsőséges megoldás (a gesztus uralkodó jelenléte, a ruszti szertartásszínház a játéktól elidegenítő elemei: reflektoros figurák, a meztelenség stb.) nem lopta a közönség szívébe az estét, akik inkább szomjúhoznak az átélt, szavalós színészi játékra( Kolti Helga ezen ideál megtestesítője), s Gállfi László intellektuálisabb, gyors váltásokra képes, ellentmondásos játéka is zavarba ejthette a publikumot.

Alapjában véve a darab humanista arculata domborodott ki, a szenvedés jutalma a megtisztulás, így itatva keresztény elemeket a görög és ősi rítus közé, krisztusi allűröket eredményezve. Ez mellett még egy-két humormorzsát is sikerült becsempészni a második felvonásban, oldva mintegy a rémségeket, hadd lélegezzünk fel egy kicsit.

norbi