Monológ, ének, zene, tánc, öröm, zokogás a Játékszínben. Fény és homály, siker és bukás, szerelem és félelem, remegő lét és vak életerő egy egyszemélyes darabban.

Mindannyian álarcok mögé bújunk, maszkokat veszünk fel, szerepeket játszunk. Néhányan úgy összenőnek álarcaikkal, hogy képtelenek annak leszakítására (vö.: Kosztolányi D.: Néró, Caligula) A színész minden előadásra újra és újra egy maszk mögé, egy szerepbe bújik, és leveti – ha leveti – a darab végén.

A veszprémi Játékszínben futó Lola Blau egyszemélyes darab. Elvileg. Ugyanis a Lola Blau valójában sokszereplős előadás. A színészi élet és egy kor (korszak) „felmutatása”. A darab valódi játék, a szó legszorosabb értelmében: balladák, kuplék, sanzonok, dalok váltják a színészi monológot. Új és új ruhák, sminkek, kalapok, cipők – számtalan arc ez egyetlen valódi előtt. Módri Györgyi ösztönösen mozog e rengeteg kellék között, ám a jelmez nem elég, az alakításnak is hitelesnek kell lenni. A színésznő könnyeden formálja játékát a darab pergő ritmusához, az új és új szerepek valóban gördülékenyen váltják egymást a színpadon.

Kifele mosoly, derű, irónia – ami éppen kell, kellett a produkcióhoz – így lehet túlélni az életet, befelé fojtott sírás, zokogás. Az állandó feszültség, félelem, a rettegés, a kitaszítottság, a menekülés, a menekültség könnyei. És egy kiszakíthatatlanul, ám alaptalanul, makacsul meggyökeresedett reménysugár: az egykor kényszerűen elhagyott, szeretett férfi létezésébe vetett önáltató hit. Önáltatás, hiszen Lola is tudja jól az igazságot, csak nem meri magának bevallani.

A darab egy nőről szól, egy valaha sikeres zsidó színésznőről, aki kénytelen elhagyni imádott Bécsét, végigvándorolni a II. vh. alatt Európát, Amerikát, ám az emlékek elszakíthatatlanul vonzzák vissza, így a háború elmúltával újra visszatér Ausztriába, Bécsbe. A darab a nőről szól, a játszi kedvű „női csukákról”, a szenvedélyes, halálig szerelmes asszonyról.

A darab a színészetről szól, a komédiázásról, egy életformáról; a színész – Módri Györgyi – játssza a színészt, a színésznőt, talán valahol önmagát is.

A darab egy korszakról szól, a XX. század legsötétebb időszakáról, amikor az önzetlen is önző, amikor nincs semleges ember, csak gyáva, amikor a képmutatás jobban kitüremkedhetett az emberekből, mint előtte bármikor. (Oly korban éltem én…)

A darab az emberről szól, a törpe, sérülékeny, filigrán lényről, mely oly őrülten kapaszkodik a sikerbe, a legelemibb sikerbe: az életbe.

A darab a túlélőkről szól, az emlékezetről, a belénkkarcolt fájdalomról, a figyelmeztetésül bennünk – és remélem –, körülöttünk és élő, létező felkiáltó jelről.

sax