A magyar Trainspotting Veszprémben

A Magyar Imázs Filmklub március 20-án 18 órakor mutatja be Hajdu Szabolcs Necropolis és Kicsimarapagoda című filmjeit a VMK 8-as termében. A vetítés után kötetlen beszélgetés a filmek rendezőjével.

Hajdu Szabolcs Necropolisából a kritikák a halál devalválódását, a betonrengetegeinkben felnövő értékvesztett korosztály szorongását, a megérinthetetlenséget, a tér és téma tökéletes összhangját emelik ki, a művet mintegy a magyar Trainspottingnak aposztrofálva. A kiválogatott négy kritikarészlet egy dologban egyetért: az utóbbi évek egyik leghitelesebb, legőszintébb alkotásának tartja a Necropolist.

„A fiatalok munkáit jellemző személyesség és a belőle fakadó hitelesség mellbevágóan jön át Hajdú Szabolcs Necropolis című filmjén, melyet elég pontosan jelöl az időközben ráragadt fedőnév: a debreceni Trainspotting. Bár nekem a nagyszerűen megcsinált lakótelepi képek egy kicsit a Gyűlölet világát idézik, – ja igen, minden panel egyforma! –, mégis azt hiszem, ezúttal pontos az analógia: a Necropolis nyers, erős, karakteres film a narkó, az erőszak, a kilátástalanság egyre terjedő világáról, melyben az a döbbenetes, hogy az elemi erejű személyes élettapasztalat milyen pontosan van megfogalmazva és milyen hatásos filmes eszköztárral van odarakva.” Kövesdy Gábor: A magyar ugaron in.: Filmvilág, 1998/7

„Hajdu szorongásos látomása személyes és nemzedéki üzenet lehet, és nagyvonalú kísérlet a tér, az idő ábrázolására. Ő az egyetlen, aki tudatosan akarja ábrázolni és felbontani a filmbeli teret. Itt: a várost. Passzázs és sétálás helyett a főszereplőjével együtt akarja birtokba venni a környezetet. Számára nincs üres séta a városban, pusztán hangulati vagy információs átjárás két helyszín, két jelenet között. A várost szó szerint frízszerűen „kiteríti” egy jelenetsorban, ahol a főszereplő egymás után és egyszerre több helyen van jelen. Ezek az egymás után rakott terek, környezetek rátelepszenek a nézőre, legalább annyira, mint a történet maga.” Grünwalsky Ferenc: Három szputnyikok in.: Filmvilág, 1998/8

„Hajdu Szabolcs Necropolisának koszos vonatokból, egyhangú lakótelepi házakból, füstös kocsmákból sajátos egységgé stilizált világából sincsen kiút. A film Möbius-szalagként tekeredik: a főhős (Szabó Domokos) vonaton történő megalázásával indul és oda is kanyarodik vissza, mintha az erőszak immáron állandósult volna a földön. A verés, a kegyetlenség mégsem a legrosszabb, ami a szülővárosába visszatérő fiatal sráccal történhet. Megmenthetné egy öngyilkosságra készülő lány életét, ám ő nem veszi észre, mert nem akarja észrevenni, hogy egyetlen mondata, mozdulata szalmaszálat jelenthet a magánytól fuldokló nő számára. Hajdu hőse a halálba dermedt Debrecenbe tér vissza, ám egy régi baráttal történő találkozás során megjelenik a város humoros arca is. A céltalanul csellengő hős pedig fesztelenül lép át az erőszakból, a bűnből, a halálból a kedélyes múltidézés és kocsmai dumálgatás édes melegébe, mintha őt egyáltalán nem érinthetné meg semmi.” Stőhr Lóránt: „Átfűrészelni az emberek életének burkát” in.: Kritika, 2000. január

„Hajdu Szabolcs… a legszemélyesebb darabot csinálta az egész kisjátékfilmes mezőnyben. Valaki a Szemlén egyenesen a magyar Trainspottingként üdvözölte filmjét. A Necropolis zilált volt, tépett, lehetetlenül poénkodó, hol fekete-fehér, hol színes, de mégsem a képek voltak itt a legfontosabbak. A közepén úgy tíz percre elromlott, megbicsaklott ugyan, de aztán megint nagyon izgalmas lett. Olyan üresen szabad, mint a legjobb angol-amerikai kultfilmek. Rémes alakokat mutatott meg, akik itt nőttek fel a lakótelepi huzatos ketrecekben, akiket mindennap látunk, s akikről fogalmunk sincs, hogy kicsodák. Ketten is meghalnak a Necropolisban. De magyar filmben nem láttam még ilyen pontosan, hogy a halál ma mennyire nem érdekes, hogy mennyire devalválódott.” Muhi Klára: Kisjátékfilmek in.: Filmvilág, 1999.

sax

Rovat: