A brit filmgyártásnak egy rövid ideig tartó, ragyogó korszaka volt a kilencvenes évek közepe. Olyan filmek fémjelezték ezt a periódust, mint a ma már kultikussá vált narkós romantika, a Trainspotting, a röhejesen hátborzongató krimi, a Sekély sírhant vagy a sheffield-i munkanélküli acélgyári munkások sztriptízét bemutató Alul semmi. Ebben az időben, 1996-ban készült a Fújhatjuk című alkotás is, amelyet a SatElit adón láthattunk a múlt szerdán.

A film egy bezárás előtt álló bánya rezesbandájának a története. A sztori valós történelmi alapokon nyugszik. Miután Margaret Thatcher hatalomra került 1979-ben, katasztrofális gazdasági helyzetben vette át a Munkáspárttól a kormányzást Nagy Britanniában. Vaskézzel látott a rendcsinálásnak: lefaragta a jóléti kiadásokat, nem tárgyalt az IRA-val és nagyon sok állást megszüntetett. Tíz év alatt negyedmillió bányász vesztette el az állását, hiába valók voltak a hosszú sztrájkok.

Szóval, a filmbeli bánya is bezárás előtt áll. A dilemma egyszerű: ha a bányászok ezt azonnal elfogadják, megkapják a végkielégítést. ha nem, akkor ennek csak egy részét. Végül a bezárás mellett voksolnak, de aztán kiderül: ezt már két évvel korábban eldöntötték. Az egész szavazási, tárgyalási procedúra csak cirkusz. Ugye milyen ismerős ez a helyzet? A hatalmasságok a kisemberek háta mögött döntenek a sorsukról az emberi szempontok teljes kizárásával. Hőseinknek még ezek után is marad annyi ereje, hogy elmenjenek Londonba, a bányász fúvószenekarok fesztiváljára, és azt megnyerjék. Azonban itt már nem önmagukról van szó, hanem ezer bányász és tüdőbeteg karnagyuk becsületéről.

Persze a Fújhatjuk sem lenne igazi angol film az oly’ tipikus fanyar humor nélkül. Mindehhez hozzáadva egy kitűnő szereposztás, (a főszereplők Ewan McGregor és Pete Posthesweite) és egy nagyon emberi történet. Úgy érzem, igazságtalan, hogy nem lett olyan híre, mint a bevezetőben említett alkotásoknak.

Kilgore