Ülök a Kismocskosban. Reggel 9 óra. Lemertek belőlem az SzTK-ban egy kanna vért; mielőtt bemegyek gürizni, egy Arany Fácánnal próbálom helyreállítani belső háztartásomat. És nem is ájultam el. Eszméletem teljes tudatában (és birtokában) fogyasztom a sört. Csak tudnám, miért kell nekik egy kanna vér! De most nem rólam van szó, hanem a Kismocskosról.

Amikor bejöttem, (9 óra, lásd fent.) egy későfiatal-koránközépkorú hölgy támasztotta a pultot és nagy pletykálkodás (lám-lám Bozsik) közepette szívta cigijét a pultosnővel. És senki más. A vérvétel utáni energiabombának szánt, otthon készített szendvics maradékával a számban (rövid az út az SzTK-tól a Kismocskosig) nagynehezen kértem egy Arany Fácánt – bár mos-tanában (sem) vagyunk jóban a szlovákokkal – és kiválasztottam a (tiszta!) asztalok közül a legbarátságosabbat. (Az asztal jó, tán egy kicsit hideg van.) – És most elkanyarodom a témá-tól, amit még fel sem vetettem: szóval röhej, de tavasz szaga és íze van a sörnek Ma reggel először sompolygott elő a kikeletérzés, a kipárolgó föld illata, félhomályos füst-égésszag, a szurkálástól eltekintve elég jól kezdődik a mai nap. – Na vissza a témához!

Szóval töküres a Kismocskos – no most már egy-két középkorú alsóosztálybeli polgár beesett, de egyetemisták sehol. Vagyis valahol biztos hogy vannak, de nem itt. Félreértés ne essék, nem Veszprémben végeztem felsőoktatási tanulmányaimat, nem azért veszem magamra ezt a „hiány” attitűdöt, hanem mert minden városban megvan az egyemisták, főiskolások saját és más-más kismocskosa.

Változik a világ. Régebben (uszkve 10 éve) reggelenként itt (Kismocskos) tobzódtak az egyetemisták, itták a kávét, a felest, a gyógybambit, a gyógysört, dumáltak, hallgattak, voltak. (Ebben biztos vagyok, mert egypár hajnalig tartó buli nekünk is itt ért véget.) Persze így sem rossz, legalább nyugi van! De hova tűnt a Hallgató, (kinek nem kell altató!)? Magyarázatle-hetőségek:

1. Ez, az új fiatalabb korosztály valószínűleg nem ilyen helyekre vágyik. Tébolyultan, meg-rettenve menekülnek azon vendéglátóipari egységekből, ahol nem szól a bummca-bummca zene, ahol reggel súlyosan megül a csönd, ahol a valós Magyarország valós lakói iszogatnak. Mellesleg a hallgatók itt csorognak a Hóvirág utcában az Egyetem Stadion melletti épületei felé. Új, frissen suhogós adidasz melegítők, kivillanó 30ezres nájkí cipők, pedánsan lesimított divatos kabátkák a csajokon, bunkofon minden második kézben – ez van…mélységes tisztelet a kivételnek. Tényleg, hogy is éltünk mi bunkofon nélkül, mily’ sivár volt egyetemista létünk a folytonos, felszínes SMS-ek nélkül!

2. Vagy mostanában komolyabb követelményeket támaszt az egyetem, a tananyag mennyi-sége nem enged meg semmi kilengést, lazítást, lógást, bulizást, csajozást, piálást… No szesz, no sex, csak ucsícca – vagy ezt a mostaniak már nem is értik?

3. Ez az egész már nem divatos…tökmás ez a korosztály, mi pedig vének vagyunk, egy el-feledett nemzedék, aki még látta a komcsik tündöklését – abban nem vagyok biztos, hogy a bukását, nyomorúságát is. Én nem megyek be a Szpídnetbe – bazzeg azt se tudom, hogy micsoda, biztos valami kábszerközpont az internet közreműködésével –, inkább babgu-lyást eszem, vagy túróscsuszát, és évente egyszer reggel(ha vért vesznek, és így van időm) beülök ide és … és?

És csak itt vagyok – írok –, fél órára újra egyetemista lettem – a magam fogalmai szerint –, van időm magammal, a gondolataimmal foglalkozni, nem kell rohanni, csak a régi arcok hiá-nyoznak innen. Mert mi az egyetemista lét? A tanulás és a szabadság különös egyvelege. Aki nem találja meg a helyes arányokat, az valamit elcsesz az életében, aki megtalálja, az meg utána csak erre vágyakozik. És most már fizetek, bekapok egy rágógumit, hogy a cégnél ne kezdődjön a pletyka a sörszag miatt, újra igaz polgár leszek.

coyote (coyote@index.hu)